Az 1920-as és 1930-as évek
Jazz Age – A dzsesszkorszak
A 19. század második felének két egymástól független, azonban fontos találmánya észrevétlenül teret adott az amerikai zenében a dzsessz előtérbe kerülésének. George Pullman 1864-ben elkészített hálókocsija új kényelmi szintet vezetett be a vasúti közlekedésben és Thomas Alva Edison 1877-ben elkészített fonográfja lényegében mindenki számára elérhetővé tette a minőségi zenét.
Pullman szellemes megoldása a guruló hálóhelyiségekkel munkalehetőséget biztosított rengeteg fekete férfi számára, akik így keresztül-kasul beutazták az országot hálókocsi portási munkakörükben. A 20. század második évtizedére a Pullman Company alkalmazta a legtöbb afroamerikai munkást az országban. Azonban a Pullman hordárok többek voltak a gondos, kék ruhába bújtatott mosolygó arcoknál. Terjesztették többek között a bid whist kártyajátékot, a legfrissebb táncőrületeket, helyi híreket és építették a fekete büszkeséget mindenfelé, amerre a vasút eljutott. Sokuk a jövedelmük kiegészítéseként árult hangfelvételeket, terjesztve ezzel a új művészeteket mindazok körében, akiket ez érdekelt, megbecsülést kivívva az új zenei irányzatnak és pályára állítva ezzel a dzsesszt nemcsak Amerikában, hanem az egész világon.
A szesztilalom miatt a törvényes szalonok és kabarék bezártak, azonban helyettük tiltott italmérések százai nyíltak, ahol a vendégek ittak a zenészek pedig szórakoztattak. Ezek a szórakozóhelyek, valamint a tánctermek egyre több zenészt igényeltek és ennek folytán egyre többen tudtak megélni a zenélésből. Emiatt a profi zenészek száma jelentősen megemelkedett és a dzsessz fokozatosan a korszak első számú tánczenéjévé kezdett válni, ami már a szvinget vetíti előre.
A 19. század egy másik találmánya, a rádió is az 1920-as években terjedt el, az első rádióadó 1922-ben Pittsburg-ben indult be és a terjedés nagyon gyors volt, növelve a dzsessz népszerűségét. A dzsessz összekapcsolódott a modern, kiforrott és dekadens fogalmakkal. Az új évszázad második évtizedét, a technológiai újdonságok idejét, a flapperek, csillogó autók, szervezett bűnözés, csempészett whiskey és gin korszakát nevezik a dzsesszkorszaknak.
Felbukkan a szving
King Oliver volt az 1920-as évek dzsesszkirálya Chicagóban, ami akkoriban az ország dzsesszközpontja volt. Zenekara a New Orleans-i stílusban játszott, azonban felvételeik nem jutottak tovább Chicagónál és New Orleans-nél. Stílusuk azonban komolyan befolyásolta a fiatalabb zenészeket, legyenek azok feketék vagy fehérek.
Sidney Bechet volt az első dzsessz-zenész, aki először játszott a korábban túl újszerűnek talált szaxofonon. Bechet igyekezett személyes stílust kialakítani és sok szóló elemet vinni a zenéjébe.
Bechet-hez csatlakozott King Oliver fiatal védence, Louis Armstrong, aki az egyik legtöbbet tette a dzsessz fejlődéséért. Armstrong kivételesen tudott improvizálni, képes volt egy egyszerű melódiából végtelen számú variációt játszani. Ő népszerűsítette a scatet is, ami egy emberi hangokból képzett – egyébként értelmetlen – ének, és gyakran kérdés-felelet játékot játszik más színpadon lévő hangszerrel. Egyedi hangja és az ösztönössége gyorsan sikerre vitte az új stílust.
Vitathatóan Bix Beiderbecke volt az első fehér és nem New Orleans-i zenész, aki komolyan közre tudott működni a dzsessz fejlődésében, különleges fogalmazásával visszahozva egy kis klasszikus romantikát a stílusba.
Üzletileg Paul Whiteman - aki magát a "dzsessz királyának" nevezte - volt a legsikeresebb zenekarvezető az 1920-as években, feláldozva az improvizációt az előre leírt dallamok kedvéért. Whiteman azt állította, hogy nőiesítette a dzsesszt ("making a lady out of jazz"). Annak ellenére, hogy felvette Bix-et és sok más jó fehér zenészt a zenekarába, később sokan bírálták őt, hogy a zenéje nem igazi dzsessz. Ennek ellenére abbéli fáradozásai, hogy kombinálja a dzsesszt minél több hangszerrel a big bandek idejében több zeneszerzőnél is újra megjelent. Ő és zenekara volt az, aki bemutatta Gershwin Kék rapszódia (Rhapsody in Blue) című művét.
Fletcher Henderson vezette a legsikeresebb afroamerikai zenekart New Yorkban. Eleinte Paul Whitemant akarta követni, de miután felvette Louis Armstrongot a zenekarba, ráébredt az improvizáció fontosságára a dzsesszben. Henderson tevékenysége és hangszerelési munkálata fontos szerepet játszott a harmincas évekre jellemző nagyzenekari időszakban. Duke Ellington fiatal zongoristaként és zenekarvezetőként először az 1920-as évek végén került a figyelem középpontjába kis zenekarával. Ekkoriban sok felvételt készítettek és a rádióban is sokat szerepeltek, de az igazi csúcsot csak a következő évtizedben érték el.
A korszak combo-zenéjét jump blues-nak is nevezik, ami már részben előrevetíti a rhythm & blues és a rock and roll stílusokat. Big band helyett itt inkább kisebb bandák játszották a gyors, blues-os nótákat. Egyik ismert alstílusa a boogie-woogie, amelyet nyolcados ritmussal játszottak a szokásos negyedes helyett. A kansas-i Big Joe, - aki a 20-as években még a Count Basie-hez hasonló szving zenekarokban játszott - lett a boogie-woogie sztár az 1940-es évekre, majd az 1950-es években a rock and roll úttörője lett a Shake, Rattle and Roll című számával. A másik jelentős személy, aki a dzsesszből lépett át a rock and rollba Louis Jordan, aki szaxofonon játszott. Art Tatum, a virtuóz zongorista a bebop-zenészeknek adott jelentős inspirációt, Ella Fitzgerald mellett pedig a másik jelentős énekesnő Billie Holiday volt.
Kansas City-ben a kis-zenekari színteret Lester Young, a nagy hatású tenorszaxofonos vezette, és ekkor kezdett Count Basie, a később legendás zenekarvezetővé váló zongorista is tevékenykedni.
A Big band formátum
| Kék Rapszódia | |
 |
|
| George Gershwin közreműködésével a szerző egyik leghíresebb darabja szól | |
Miközben a hangszerelés egyre fontosabb szerepet kapott a dzsesszben, a népszerű zenekarok mérete is egyre növekedett. A big band együttesek voltak a legnépszerűbbek ebben a korszakban. A nagyzenekarok különböző stílusokban játszottak. Egyesek, mint a Benny Goodman's Orchestra teljesen dzsesszesen játszottak rengeteg szólóval, míg Glenn Miller inkább kerülte az improvizációs részeket. A legtöbb zenekar a két véglet között helyezkedett el, s a szólók közben a háttérben többnyire tovább szólt a szám harmóniamenete. Azonban szólót kerülő zenekarok is alkalmaztak dzsesszes vonásokat, például szaxofonbetéteket (soli-kat), amelyekben a dallam improvizációnak tűnt.
A nagyzenekari dzsesszkorszak kulcsfigurái főleg a szervezők és zenekarvezetők voltak, Goodman és Miller mellett többek között Fletcher Henderson, Don Redman, Jimmy és testvére, Tommy Dorsey, Gene Krupa (aki emellett kiváló dobos is volt), Artie Shaw, Count Basie és a nagyzenekari szving ikonikus zeneszerzője, Duke Ellington, akit az amerikai zenetörténet legtermékenyebb művészének tartanak.
Mindeközben Louis Armstrong hatása egyre erősebb lett. Zenészek és zenekarvezetők, mint Cab Calloway majd később az énekes Ella Fitzgerald is csatlakoztak a halandzsás stílusú énekesek táborához. Emellett olyan popénekesek, mint Bing Crosby is felvették Armstrong improvizációs stílusát, és azóta amerikai dzsesszénekes talán nem is énekelt ki tisztán egy dallamot sem.
Az 1930-as években a tánczenék és a show-szerű dallamok voltak népszerűek. Egy kürtjátékos ezeket "üzletemberek pattogó zenéjének" nevezte, a klasszikus dzsesszt játszó feketék pedig csak "Mickey Mouse-bandáknak" hívták a big bandeket. A big band-kor hajnalán a képzetlen fekete zenészek egy része tönkrement és embertelen körülmények közé került, mivel képtelenek voltak a hangszerelések kottáiból játszani. Azonban azok a zenészek, akiknek biztos állásuk volt egy nagyzenekarban és sokat koncerteztek együtt, óriási népszerűségre tettek szert. A harlemi Cotton Club zenekara (amit Ellington vezetett) és a több Kansas City-beli zenekarból alakult Count Basie Orchestra fémjelzik ezt az időszakot.
A szórakoztatóiparban a merevség a faji elkülönítés tekintetében egyre kevésbé volt jellemző. Azok a fehér zenészek, akik igyekeztek zenéjüket az ortodox ritmusokhoz illeszteni, elkezdtek feketéket felvenni a zenekarba. A 30-as évek közepén Benny Goodman felvette a zongorista Teddy Wilson-t, a vibrafonon játszó Lionel Hampton-t és a gitáros Charlie Christian-t (aki a bebop megteremtésében vívott ki óriási érdemeket). Ebben az időben volt a szving és a big band népszerűsége a csúcson, sztárt csinálva többek között Glenn Millerből és Duke Ellingtonból.
Az európai dzsessz kezdetei
Eközben Európában megjelent a kávéházi dzsessz, amelyre komolyabb befolyást Debussy zenéje és a francia musette tett. A francia-cigány gitárművész, Django Reinhardt Stéphane Grappelli hegedűssel megteremtette a cigány-, szinti- vagy mánus szvinget (bár egyesek ezt Eddie Lang és Joe Venuti nevéhez kötik). Együttesük, a Quintette du Hot Club de France egyesítette a francia tánczenét a húszas évekbeli amerikai szvinggel és kelet-európai hatásokat is mutatott. A műfaj standard hangszere a fém- vagy nejlonhúros gitár, a hegedű és a nagybőgő (sok ilyen felvételen egyáltalán nem szerepel dob, a ritmust a bőgő mellett egy perkusszívan, pregnánsan pengetett ritmusgitár adja).
George Shearing angol zongorista is ekkor kezdett tevékenykedni.