Az 1940-es és 1950-es évek
A dixieland reneszánsza
A negyvenes évek végén kezdődött a dixieland másodvirágzása és reneszánsza. "King" Oliver, Jelly Roll Morton és Louis Armstrong korábbi, a harmincas évek folyamán rögzített dalait ekkor adták ki ismét, ami reflektorfénybe állította ezt a túlhaladottnak vélt műfajt. A műfaj űzői két csoportra oszlottak egyrészt olyan zenészekre, akik karrierjüket a tradicionális dzsessz idején kezdték (ilyen volt a Bob Crosby's Bobcats, Max Kaminsky, Eddie Condon és Wild Bill Davison). Közülük sokan Közép-Nyugatról származtak, bár voltak köztük New Orleans-iak is. A másik csoport fiatal muzsikusokból tevődött össze, ilyen volt például Lu Watters zenekara. Tíz évvel később Louis Armstrong új saját zenekara lett az irányzat vezetője. Az ötvenes-hatvanas években a dixieland volt az egyik (kereskedelmileg) legsikeresebb dzsesszstílus Amerikában, Európában és Japánban, bár a kritikusok jobbára ignorálták.
Modern dzsessz
A modern dzsessz megjelenését a szving-korszak végére datálják. Míg a szving tánczene volt, a bebop magas zeneművészet. A hangszerelés háttérbe szorul, előtérbe lép az individualizmus, az egyéni rögtönzés lesz a zene központja.
A bebop kialakulása
A bebop vagy bop csírájának megjelenése Coleman Hawkins Body and Soul című albumához köthető, amely komolyan inspirálta a Bird néven ismert Charlie Parkert. Parker, Dizzy Gillespie és Bud Powell karolták fel ezt a stílusirányzatot, és ezzel a dzsessz a tánczene fölé emelkedve egy virtuóz, (a fehér amerikaiak egy része és a nagyobb közönség számára) kevésbé érthető/elérhető zenévé vált, mely inkább maguknak a zenészeknek szólt. A kisebb zenekar, gyors tempók és a harmonizációkon alapuló improvizációk látványosan megkülönböztették a bopot a szvingtől. New York pezsgő klubjai szolgáltak műhelyül a korai bebop zenészeknek, ahol a kialakult klasszikus felállás trombita, szaxofon, zongora, bőgő és dob lett.
A korszak leghíresebb sztenderd számai általában Parker és Gillespie nevéhez fűződnek. A Now's the Time, a Billie's Bounce vagy a Yardbird Suite című Parker-dalok korábbi pop- és dzsessz-sztenderdek akkordmeneteire íródtak. Ebből is látható, hogy a bebop-érában a számokat inkább vertikálisan, a harmóniák felől közelítették meg, szemben a szving horizontális, dallam-központú megoldásaival. Fontos bebop-himnusz a (tévesen Parkernek tulajdonított) Donna Lee, a később legendássá váló trombitás, Miles Davis első rögzített szerzeménye. A bebopra jellemző skálákon és arpeggio-kon alapuló melódia a Back Home Again in Indiana című nóta harmóniáira épül, igaz, Davis jelentősen alterálta őket (azaz az akkordok kilencedik, tizenegyedik vagy tizenharmadik hangját fél hanggal lejjebb vagy feljebb módosította). Az ilyen megoldások következtében a zene harmóniavilága jelentősen kitágul.
A bebop-muzsikusok rengetegszer alkalmazták a kromatikus skálát és a tritónuszt, ezzel behozva a dzsesszbe a disszonanciát.
Jelentős korabeli személyiség továbbá Thelonious Monk, a különös zongorista, Clifford Brown trombitás és Max Roach dobos. A korszak érdekességei a Stan Kenton és Woody Herman-féle big bandek, akik eltávolodva a szvingtől egy modernebb, bebop-orientáltabb nagyzenekari textúrát dolgoztak ki (Jimmy Giuffre klarinétos/szaxofonos Hermannek írt Four Brothers című száma nagyzenekarra hangszerelt bebop).
A bebopnak sosem sikerült igazán nagy sikereket elérnie, lévén a korabeli hallgatók nehezen tudták befogadni. Ez a modern dzsesszre később is jellemző maradt.
Megjelenik a cool jazz
| Bill Bailey, Won't You Please Come Home? | |
 |
|
| Kid Ory zenekara egy klasszikust játszik a dixieland revival-korszakban | |
| Blue Rondo A Lá Turk | |
|
|
|
| Dave Brubeck száma, a cool jazz egyik emblematikus dallama | |
Az ötvenes évekre a beboppal ellentétes utakra tért zenészek egy csoportja, Miles Davis vezetésével. 1949-es felvételeiket később The Birth of the Cool címmel jelentették meg. Az új stílus jellemzője a visszafogott, hűvös hangzás, a lineáris dallamok, a bebopban szokatlan hangszerek (tuba, szárnykürt, fuvola) alkalmazása. A cool jazzben sok zenekar mellőzi a zongorát, és a kíséretet különböző fúvós hangszerelésekkel helyettesíti. A cool művelői képzett zenészek, a beboppal ellentétben, ami inkább ösztönös volt. Miles Davis bandája mellett fontos, iskolateremtő zenész Lennie Tristano zongorista, Dave Brubeck és zenekara illetve a Modern Jazz Quartet. A coolra erősen hatott a nyugat-európai komolyzene. Dave Brubeck használt először dzsesszben különleges metrumokat, sok számát 5/4-ben, 7/8-ban, 7/4-ben vagy 9/8-ban írta. A Modern Jazz Quartetre a barokk- és az impresszionista komolyzene hatott. Az ilyen zenét sokszor third stream-nek (a harmadik folyamnak) is nevezik.
A cool megvetette a lábát a nyugati parton, az ottani színteret West Coast jazz-nek nevezzük.
A korszak legfontosabb hangszerelői Gerry Mulligan és Gil Evans voltak. A szvingben a szólamvezetés általában a terc-távolságon alapult. A cool (és később a modális) időszak hangszereléseiben gyakran találkozhatunk olyan megoldásokkal, ahol a szólamok kvintenként vagy kvártonként épülnek fel. Ez egy igen disszonáns, modern hangzást eredményez, ami gyökeresen eltér a szvingtől.
A korszak fontos alakja Chet Baker trombitás és Stan Getz szaxofonos, aki később a brazil eredetű bossa nova észak-amerikai pionírjává vált (amire szintén jelentős hatással bírt a cool).
Hard Bop
A hard bop azzal próbálta meg a közönség számára is élvezhetőbbé tenni a bebopot, hogy soul-os, gospel-es, blues-os – azaz afroamerikai – elemeket alkalmazott, szemben a cool jazzzel, amely inkább európai hatásokat mutatott. A stílus megjelenése Miles Davis Walkin' című felvételéhez kapcsolódik. A hard bop népszerűségének csúcsát az 50-es, 60-as években érte el olyan zenészekkel, mint Sonny Rollins, John Coltrane, Miles Davis, Art Blakey vagy Charles Mingus. A hard bop Hammond-orgonára épülő ágát soul jazz-nek is nevezik. Az ötvenes-hatvanas években a hard bop volt a kereskedelmileg legsikeresebb dzsesszstílus.
A modális dzsessz térnyerése
Az ötvenes évek közepén George Russell zenész és zenetudós kiadta híres The Lydian Chromatic Concept of Tonal Organization című könyvét, ami először foglalkozik mélyrehatóan a modális skálák szerepével a dzsesszben. Később a bebop és hard bop stílusok követői, köztük Miles Davis kialakították a modális dzsesszt, amelyben a dal elemei sokkal szabadabban illeszkedtek egymáshoz mint korábban és gyakran csak a zongora és a basszus volt kötött, amire mindenki improvizált valamit a megadott hangnemben. A modális dzsessz a beboppal ellentétben nem használ bonyolult akkordmeneteket; a számok rendszerint csak pár "mini-hangnemből" épülnek fel, amelyekkel modális skálákra utalnak. A műfaj himnusza, az 1959-es Kind of Blue című lemezen szereplő So What csupán két, dór-módban lévő mollszeptim akkordot tartalmaz. A szólisták - dórban - szólóznak ezekre. A modalitás jelentős újdonságot hozott a bebop vertikális törekvéseivel szemben. Bill Evans zongorista, aki a szólistákat kíséri kvártakkordokat vagy clustereket (szekund felrakású akkordokat) alkalmaz, ami disszonanciát eredményez. Gil Evans Davis-szel közösen behozták a modális dzsesszt a nagyzenekari textúrába is a Sketches of Spain című felvételen.
1959-ben jelent meg John Coltrane első lemeze azután, hogy elhagyta Miles Davis bandáját. A Giant Steps rendkívül fontos felvétel, mert egyrészt technikailag nagyon bonyolult szám, másrészt a modalitás szempontjából érdemes megvizsgálni az akkordmenetet. A téma sűrűn harmonizált - a modális dzsessztől eltérően -, ám valójában három fő hangnem váltakozik, amire Coltrane villámgyors, nyaktörő szólót játszik. A Giant Stepsben világosan látható az úgynevezett Coltrane Changes nevű akkordprogresszió, ami a tenorszaxofonos saját találmánya. Dave Brubeckék híres Take Five-ja onnan ismeretes, hogy a dzsessztől idegen 5/4-ben írták, azonban ez is modális.
Teljes szabadság: Free jazz
A free jazz is a bebop egyik leszármazottja. A többi dzsesszstílustól leginkább az különbözteti meg, hogy semmi sem kötött; sem dallam vagy hangszerelés, sem megadott skála vagy harmóniamenet, sem megadott metrum vagy ritmus nincs, minden a zenészektől függ, akik teljesen szabad kezet kapnak az előadás idejére. A dzsesszzenészeknek ez a stílus kínálja a legteljesebb individualizmust, viszont az eredmény gyakran kakofonikus a hallgatóság számára. Ez a módszer eleinte sok vitát váltott ki, azonban az idő előrehaladtával egyre elfogadottabbá vált és vonakodva bár, de más dzsesszzenészek is alkalmazni kezdték.
A szabad dzsessz első megjelenése Ornette Coleman nevéhez fűződik. 1959-es, The Shape of Jazz to Come című lemezén még szerepeltek megírt témák, az 1960-as Free Jazz: A Collective Improvisation már teljesen szabad zene. További érdekessége az albumnak, hogy a felvételen egyszerre két kvartett játszik, így együtt szól két ritmusszekció is.
A stílus az ötvenes évek végén kezdett igazán jól behatárolhatóvá válni. Ornette Coleman zenei megközelítését a hatvanas években John Coltrane, Archie Shepp, Albert Ayler, Cecil Taylor, Sun Ra, Pharoah Sanders, Sam Rivers, Leroy Jenkins, Don Pullen és még sokan mások követték.
A free hosszú évtizedek után elsőként szerepeltette a dzsesszben a kollektív improvizációt, ami a dixieland után eltűnt a műfajból. A stílus sosem volt igazán népszerű, azonban befolyással bír egészen a mai napig. Kortárs követői: Peter Brötzmann, Theo Jörgensmann, Ken Vandermark, John Zorn és William Parker.