Az 1960-as és 1970-es évek
Latin dzsessz és bossa nova
A latin dzsessz gyökere a negyvenes évek végére tehető, azonban a hatvanas években vált igazán híressé. Amerikában már a szving-korszakban népszerűek voltak a kubai nagyzenekarok, (például Xavier Cugat bandája), amik hasonlóságokat mutattak az akkoriban divatos big bandekkel. Az afrokubai latin dzsessz-stílus már Charlie Parker halála után bontakozott ki. Kiemelkedő bebop-zenészek (köztük Dizzy Gillespie és Billy Taylor) alapítottak afrokubai zenekarokat ebben az időben. Gillespie többnyire nagyzenekarokkal foglalkozott, mások kisebb combo-kkal próbálkoztak. A zenét egyaránt befolyásolták kubai és Puerto Rico-i muzsikusok – mint Tito Puente vagy Mongo Santamaría ütősök –, és amerikai származásúak is, akik adoptálták a kubai ritmusokat.
Az ötvenes évek végén, Brazíliában kezdett kibontakozni egy új, a szambán alapuló irányzat. A bossa nova önmagában nem tekinthető dzsessznek, azonban mivel az afrobrazil zenéből származik, sok közös tulajdonságuk van. A bossa általában lassú, ritmusa egyenes nyolcad szvinges nyolcad helyett, viszont jelentősen hatott rá a cool jazz harmóniavilága, hangszer-felhozatala és textúrája. A legismertebb bossa nova kompozíciókat alapművekként ismerik el a dzsessz világában is. Kiemelkedő figura Antonio Carlos Jobim és João Gilberto.
A bossa novát amerikai zenészek (sok esetben nyugati-parti fehérek) vitték magukkal Brazíliából. Az észak-amerikai bossa nova Stan Getz és Charlie Byrd Jazz Samba című lemezéhez köthető. Az északi változat jóval feszesebb és valamivel gyorsabb, a brazilhoz képest ritkán alkalmaz vonósszekciót, viszont sokkal több az improvizáció. 1962-től kezdve a bossa nova valóságos őrületté vált az Egyesült Államokban, és még az évtizedekkel később megjelenő smooth jazzen is érezhető a hatása.
Post-bop
A post-bop zenekarok egyszerre mutatták a bebop, a hard bop, a modális dzsessz és a free hatásait, azonban ezek közül egyik műfajjal sem azonosultak teljesen. A stílus a hatvanas években volt jellemző. A legtöbb post-bop felvétel a Blue Note Records gondozásában jelent meg, a műfaj kulcsfigurái: Wayne Shorter, Herbie Hancock, McCoy Tyner és Bill Evans. A stílus leghíresebb albumai: Speak No Evil (Wayne Shorter); The Real McCoy (McCoy Tyner); Maiden Voyage (Herbie Hancock); Miles Smiles (Miles Davis); Search for the New Land (Lee Morgan).
Megjelenik a "groove": Soul-jazz
A soul-jazz a hard bop leszármazottja, ami még erősebben fúzionálja a dzsesszt a gospellel, a blues-zal és a rhythm and blues-zal. A soul-jazz kiszenekari felállású, gyakori az orgona trió, ahol a Hammond-orgonistát egy dobos és egy tenorszaxofonos kíséri. A hard boptól eltérően a soul-jazz egy repetitív groove-ra épül, és az improvizációk kevésbé összetettek, mint más stílusokban. Horace Silver volt a műfaj legnagyobb hatású zenésze, aki funky és gospel-alapú zongoravampeket alkalmazott. A soul-jazz funkos groove-jai elütnek a hard bop szvingelésétől. Kiemelkedő soul-jazz orgonisták: Jimmy McGriff, Jimmy Smith és Johnny Hammond Smith. Nagyhatású tenor szaxofonista Eddie "Lockjaw" Davis és Stanley Turrentine.
A dzsessz fúziója más stílusokkal
Az 1960-as évek végén a rockzene előtérbe kerülésével együtt kialakult a hibrid jazz-rock, de ezt először inkább progresszív rockzenészek játszották (sokan az Egyesült Királyságból valók). Egyik első dzsesszzenész képviselője Miles Davis volt az 1968-ban kiadott In a Silent Way és Bitches Brew című albumaival. Ebben az időben a dzsessz már nem örvendett akkora népszerűségnek, azonban megújulását nem fejezte be újabb és újabb formákat öltve. A 60-as és a 70-es évek fúziós stílusának jellemző előadója volt Carlos Santana, Chick Corea, John McLaughlin és zenekara a Mahavishnu Orchestra, Al Di Meola, a Blood, Sweat & Tears, Joni Mitchell, Sun Ra, Peter Skellern, a Soft Machine, a Caravan, Narada Michael Walden (aki később zenei producerként hatalmas karriert futott be), Wayne Shorter, Jaco Pastorius, a Pat Metheny Group, Billy Cobham és a Weather Report. Sokan közülük egészen a mai napig ebben a műfajban maradtak segítve annak folyamatos fejlődését.
A jazzrockban, fusionben vagy fúziós dzsesszben eltűnik a szvingelés, azonban megjelenik az elektromos hangszerek egész arzenálja a basszusgitártól kezdve a szintetizátoron át a torzított elektromos gitárig. A fusion-számokban gyakoriak a különleges (vagy váltakozó) metrumok, az összetett unisono-s témák és a hosszú improvizációk. Sok prominens fúziós zenész hangszerének virtuóza, ebből fakadó módon rengeteg fúziós szám technikailag és zeneileg összetett és bonyolult.
Jazz-funk
A hetvenes-nyolcvanas években jelent meg a funk és a dzsessz fúziója. Általában funkos ritmusvilágot használ (James Brown nyomdokain haladva) jazzes improvizációval dúsítva. A számokat egy repetitív groove támasztja alá, amit a basszus- és dobjáték együttesen alkot. Jellemző szóló- és kísérőhangszer a Fender-Rhodes elektromos zongora, bőgő helyett pedig szinte mindig basszusgitár szerepel. Az első, iskolateremtő felvételek Herbie Hancockhoz és a pszichedelikus funkot játszó zenekarához, a Headhunters-hez fűződnek, akik 1973-ban jelentették meg első albumukat (rajta a klasszikus Watermelon Man funkos átiratával, és az ezerszer feldolgozott Chameleonnal). Hancock a nyolcvanas évekre a funkon keresztül eljutott az elektronikus tánczenéhez is. Az ő megoldásait követte Roy Ayers és az évekig tartó alkotói válság után visszatérő Miles Davis Marcus Miller basszusgitárossal. A jazz-funk jelentette a hamarosan bekövetkező pop-dzsessz fúzió (smooth jazz) és az acid jazz alapját.
Egyéb törekvések
A hetvenes években a fekete művészeti és nacionalista mozgalmak ismét felfedezték a dzsesszt. Pharoah Sanders, Hubert Laws és Wayne Shorter klasszikus afrikai hangszereket kezdtek alkalmazni, például kalimbákat vagy kolompokat. Alice Coltrane, John Coltrane felesége meghonosította a dzsesszes hárfajátékot, Jean-Luc Ponty az elektronikusan effektelt hegedűt, Rufus Harley pedig a dudát. A dzsesszt továbbra is különböző külső behatások érték például a világzene, az avantgárd komolyzene, a rock és a pop részéről. John McLaughlin a rock, a dzsessz és a kelet-indiai zene házasításán dolgozott. Az 1970-es években az ECM kiadó Keith Jarrettel, a Pat Metheny Grouppal, Jan Garbarekkel, Ralph Townerrel és Eberhard Weber-rel megteremtett egy új, kamarazene-szerű stílust, amelyben a művészek akusztikus hangszereket használtak, és gyakran a világzenéből és a folkzenéből merítettek inspirációt.